Csak közelednek,míg meg nem folytanak,és a szoba ki nem ürül.

Kétségbe esve,bizonytalanul várom kegyetlen sorsom,talán halálom..

Képtelen vagyok megmozdulni..

Nem érdekel,hogy percek kérdése,és talán meghalok,

Hogy szertefoszlott emlék lesz csupán,amit mindjárt itthagyok.

Tornádó sújtja lelkemet,kusza gondolatok járják át,

Telis-tele veled!

És a máskor kedvesen tekintö,tisztaságot jelentő fehér falak most ijesztő szörnyként rám merednek.

Már korántsem olyan kedvesek,és csak jönnek,jönnek....

Egyre csak közelednek!

"Mostmár nincs ami megmentsen!Mindjárt ittvannak!"-

szól egy elcsukló halk hang bennem mélyen,s nagyon riadtan.

Tűnödöm,hogy mért nincs igazság e földön.

Képtelen vagyok felfogni a veszélyt,

Csak ülök nyugodtan,mikor a fal az alattam tétován ringó hintaszéket töri szét.

Hirtelen észbe kapok,ijedten körülnézek.

Rádöbbenek mi történt,de fogalmam sincs,mit tegyek

Behunyom a szemem,kétségbeesetten segítségért sikítok,

Nem hallja senki...én meg félek,hogy ittragadok.

És akkor...felébredek.

Kinyitom a szemem,rájövök,ez csak egy álom...egy szörnyű álom.

Ez nem lehet a valóság!

Hiába minden,tudom,hogy álom volt,de már nem alszom tovább.

Félek álmodni....de nem a falak azok,amik nemhagynak engem nyugodni.

Jobban félek az érzéseimtől,mint ezer tőrtől,vagy hatalmas gyilkoló falnak álcázott emberektől.